Török hadjáratok Szlovákia területén

Minden nemzet múltjában találhatunk sikeres és sikertelen korszakokat, a dicsőség és a kegyetlen elnyomás idejét. Ezek közül némelyik kitörölhetetlenül beíródott a nemzet tudatába. Visszhangjuk örökre gyökeret vert a népköltészetben vagy a művészeti alkotásokban. Számos népdalban, mondában vagy szólásban fennmaradtak a török iga nehéz idejére való utalások is. A török uralom a mai Szlovákia egy része fölött hosszú 150 évig tartott, és rengeteg szerencsétlenséget és gondot hozott az akkori Magyarország lakóira. Ebben az időben Dél-Szlovákia területe kisebb-nagyobb hadműveletek, összecsapások és csatározások színtere volt. Ha átfogóan akarunk elgondolkodni a törökellenes harcok témáján, nézzük meg együtt az adott korszak alapvető történelmi tényeit.

A mohácsi csata után a középkori magyar állam de facto széthullott. A csatában a társadalmi elit, a királyi méltóságok és az egyházi főpapok közül sokan elestek. Bár a törökök akadály nélkül nyomultak előre Magyarországon, nem foglalták el az egész országot. Szulejmán szultán elégedett volt az elért eredményekkel, ráadásul hírét vette, hogy a birodalom keleti részén felkelés tört ki.

I. Szulejmán

A török sereg tehát elvonult, és ezzel esélyt adott Magyarországnak a megszilárdulásra. Ezt az esélyt azonban elpazarolta a magyar trónért folytatott harc, amely még jobban meggyengítette az országot. A trón fő várományosai a leghatalmasabb magyar főúr, Szapolyai János erdélyi vajda és Habsburg I. Ferdinánd főherceg voltak. Mivel Szapolyainak katonailag nem ment jól a sora, és a Habsburg-csapatok erős nyomása alatt állt, a szultántól kért segítséget. Naivan azt hitte, hogy képes lesz egyenrangú szövetséget fenntartani a Portával. Ez az esemény a törökök malmára hajtotta a vizet, akik hosszú időre beavatkoztak Magyarország belügyeibe.

1529-ben a mohácsi mezőn Szapolyai János hódolt a szultánnak, és de facto a vazallusa lett. A szultán tehát Szapolyai érdekeinek támogatására újabb hadjáratot indított Magyarországra. Ettől a pillanattól kezdve a török katonai jelenlét és a vele járó fenyegetés a szlovák területeken mindennapos valósággá vált.

A török katonai jelenlét területünkön mintegy 150 évig tartott. A törökellenes harcok ebben a hosszú időszakban nem egyforma hevességgel folytak. A 16. és 17. század egészében az ádáz harcok időszakai, amelyek gyakran tágabb európai konfliktusok részei voltak, fegyverszünetekkel váltakoztak, amelyeket gyakran megszegtek. A két fél közötti béke megkötése után sem állt helyre a rend és a stabilitás a határvidéken. A kisebb határmenti egységek mindkét oldalon arra használták ki ezt az időszakot, hogy a határon átnyúló portyákat és fosztogatásokat hajtsanak végre.

A nyugodtabb időkben a végvárak őrségei párviadalokkal ütötték el az időt. Az egyes parancsnokok kihívták egy-egy jelentősebb ellenfelüket. Az ilyen párviadalok rendszerint a két ellenfél kíséretének tömeges verekedésével végződtek. A határvidéken állandósult bizonytalanság és a hadműveletek Dél-Szlovákiát lepusztult vidékké tették. Ahogy az lenni szokott, leginkább a polgári lakosság szenvedett, amelynek nemcsak a háború állandó fenyegetését kellett elviselnie, hanem a súlyos hadiadókat is, nem ritkán mindkét fél részéről.

A területünkön lezajlott török hadműveleteket több szakaszra oszthatjuk:

1. szakasz 1526-1568

Az első időszakot a mohácsi csatától az edirnei béke aláírásáig határolhatnánk be. Szulejmán szultán 1529 májusában hadjárattal támogatta Szapolyait. A törökök egészen a Duna folyóig elfoglalták Magyarországot, és bevették Budát. A hadjárat Bécs sikertelen ostromával tetőzött.

1530 szeptemberében a török sereg Mehmed szendrői bég vezetésével, Szapolyaival egyetértésben, megtámadta Szlovákia Ferdinánd uralma alatt álló nyugati vidékeit. A hadjárat zsákmányszerző jellegű volt. A török sereg elkerülte az erődített helyeket. Az egyik csoport Nyitra környékén fosztogatott, és egészen Nagytapolcsányig hatolt, a másik csoport a Garam mentén Léváig és Aranyosmarótig dúlta a vidéket. A hadjárat egy része Nagyszombatig is eljutott. Az eredmény több mint 80 felégetett község és ezernyi elhurcolt fogoly volt.

1530-ban a török csapatok betörése során Diószeg községet is feldúlták és felégették. Akkor azonban még másként hívták.

1530 őszén a császári sereg Wilhelm von Roggendorf vezetésével megkísérelte kiszorítani a törököket az elfoglalt területről, ez a hadjárat azonban kudarccal végződött. A törökök nem érték be a császári hadsereg távozásával, és újra zsákmányszerző hadjáratot küldtek Szlovákiába. Ez a hadjárat egészen Bajmócig és Privigyéig jutott, és felégette őket.

Wilhelm von Roggendorf

A császári katonai tevékenység 1532-ben újabb Bécs elleni hadjáratra ingerelte a törököket. A török rohamot Kőszeg (Kysak) várának hősies védelme állította meg, amelyet a horvát nemes, Jurisics Miklós vezetett. A törökök több mint három hétig ostromolták a várat, miközben Bécs alatt gyülekeztek a császári csapatok. A gyors siker reménye szertefoszlott, és a törökök visszavonultak a Balkánra. A további török akciók segédportyákra korlátozódtak, amelyek Szapolyait segítették a magyarországi hatalmi egyensúly fenntartásában. Török csapatok Szapolyai vezetésével részt vettek Kassa elfoglalásában 1535-ben.

A kimerítő konfliktus mindkét trónkövetelőt a magyar trónért az ún. nagyváradi béke megkötésére kényszerítette. Mint kiderült azonban, ez a béke csak rövid pihenőt hozott, amelyre mindkét félnek szüksége volt. 1541-ben ismét a törökök kerültek előtérbe. Azzal az ürüggyel, hogy Szapolyai fiának, János Zsigmondnak az örökösödési jogait védik, betörtek Magyarországra. Legyőzték Ferdinánd csapatait, és elfoglalták Budát. A Duna és a Tisza közötti területet török tartománnyá – budai pasalikká – nyilvánították. Magyarország három részre szakadt. 1543-ban a törökök bevették Valpót, Pécset (Päťkostolie), Tatát és Székesfehérvárt (Stoličný Belehrad).

A következő évben Mehmed pasa budai helytartó kiterjesztette a török uralmat. Elfoglalta Nógrádot, Hatvant, Esztergomot (Ostrihom) és további területeket. Ez lehetővé tette a törököknek, hogy Buda körül védőövezetet hozzanak létre. Esztergom és Nógrád erődjének elvesztése egyben azt is jelentette, hogy a szlovák terület egyes részei az esztergomi és a nógrádi szandzsák keretében az Oszmán Birodalom közvetlen fennhatósága alá kerültek.

1544. augusztus 15-én mintegy 2000 török kelt át a Dunán, és észrevétlenül Léva felé nyomult. Hirtelen éjszakai támadással átjutottak a város falain, és kifosztották. Csak maga a vár védte meg magát. Mire a környező magyar őrségek magukhoz tértek, a törökök a zsákmánnyal együtt elmenekültek. Skalka községnél a magyar sereg Nyáry Ferenc vezetésével legyőzte a törökök utóvédjét, a törökök számára azonban a hadjárat nagy sikerrel végződött. Hasonló incidens sok volt.

Az oszmán seregek sikerei világosan rámutattak az elégtelen védelemre, és arra, hogy a törökök elleni harcra sokkal több eszközt kell fordítani. 1547 júniusában újabb fegyverszünet jött létre. A szultán már régóta Perzsia ellen akart fellépni, így évi 30 000 arany adó fejében 5 évre szóló fegyverszünetet fogadott el. Az oszmánok lekötöttségét a meghasonlott magyar pártok arra használták fel, hogy közeledjenek egymáshoz az egyesítés kérdésében. A Habsburgok képviselői titkos megállapodást kötöttek Fráter György erdélyi kormányzóval, de amikor a császári hadsereg bevonult Erdélybe, újabb török terjeszkedés kezdődött.

Hadim Ali pasa budai helytartó megtámadta az Alsó-Ipoly vidékét. Először Drégely (Drégeľ) vára állta útját Szondi György vezetésével. Az őrség négy nap és négy éjjel védekezett a túlerővel szemben. Az őrség 147 emberéből szinte mindenki elesett. Drégely eleste után a törökök bevették Szécsényt, Hollókőt és Bujákot is. Elfoglalták Gyarmatot és a sági kolostort is. Az Ipoly menti egész védelmi vonal szétesett.

A helyzetet a császári hadseregnek kellett volna megmentenie Teuffel Erazmus vezetésével. Felfogadott olasz és német zsoldosokból (8500 ember), cseh- és morvaországi gyalogosokból (800), magyar hajdúkból (800), a bányavárosok vidékének katonai őrségeiből és a szlovákiai tíz vármegye katonai készültségéből állt. Bár ez a hadsereg impozánsnak tűnt, a valóság más volt. Sok egységnek nem volt megfelelő fegyverzete és tapasztalata. 1552 augusztusában ezt a hadsereget Palást falu mellett megverték. Mintegy 4000 ember esett fogságba, Teuffel parancsnokot pedig brutális módon kivégezték Isztambulban. Ez a győzelem megerősítette a törökök területi nyereségeit, akik itt létrehozták a szécsényi szandzsákot (török közigazgatási kerületet). Még az Ipoly menti határvédelmi övezet szétverése sem ébresztette rá az illetékeseket, hogy nagyobb erőfeszítést tegyenek Magyarország védelméért. Nem csoda, hogy a törököknek sikerült fokozatosan kiterjeszteniük területi nyereségeiket.

1554 nyarán Hamza szécsényi bég titokban a füleki vár alá vonult. Éjjel egy kis török egység egy, a várban dolgozó török fogoly segítségével bejutott, és elfoglalta a várat. A füleki vár parancsnoka, Bebek Ferenc segítséget kért a környező őrségektől. Annak ellenére, hogy a magyar őrségek létszámban akár négyszeresen is felülmúlták a törököket, a füleki várat nem foglalták vissza. Megmutatkoztak a magyar védelem régi hiányosságai: hozzá nem értő parancsnokok, kiképzetlen katonaság, az egyes parancsnokok magánérdekei stb. Az eredmény a füleki szandzsák létrehozása és további török hódítások lettek.

1562 tavaszán a török csapatok a határvidékről a Tisza-vidékre vonultak, hogy támogassák János Zsigmond erdélyi vajdát. A helyzetet Balassa János akarta kihasználni. Át akarta törni a török erődök szilárd gyűrűjét, és első célpontként Szécsényt (Széchény) választotta. Mintegy 12 ezres sereget gyűjtött, de ismét rosszul felfegyverzettet és kiképzettet. A sikertelen ostromnak a török erősítés megérkezése vetett véget, amely tönkreverte az összetákolt magyar egységeket. A szécsényi csatában mintegy 10 000 ember esett el. Ez a kegyetlen vereség azonban végre kiváltotta a kívánatos tevékenységet Magyarország védelmében. A bányavidéki főkapitányság új parancsnoka a tapasztalt katona, Dobó István lett, aki átszervezte és megerősítette az ország e részének védelmét. Ezen intézkedések ellenére a törökök még néhány sikert értek el. Bevették Ajnácskő és Nagyócsa várát, de területi veszteségeik is voltak, pl. Rimaszombat vagy Pelsőc.

Fontos mérföldkő 1566, amikor Szulejmán elhatározta, hogy beveszi Szigetvár (Sihoť) várát. A magyar őrség vitézül védekezett, és nagy veszteségeket okozott a törököknek. A vár parancsnoka, Zrínyi Miklós összegyűjtötte az utolsó védőket, és kitörést hajtott végre, amelyben mindannyian elestek. Szulejmán azonban nem érte meg a győzelmet. Két nappal a vár eleste előtt meghalt, halálát azonban eltitkolták a nehéz ostromtól elcsigázott sereg elől. Szulejmán halála a drinápolyi (edirnei) béke megkötéséhez vezetett. Így ért véget a törökellenes harcok első és legnehezebb szakasza.

A jelentős török sikerek ellenére a törököknek nem sikerült felszámolniuk magát a magyar királyságot, elfoglalniuk a területét, sem megszüntetniük a Habsburg-uralmat ezen a területen. A törökök állandó nyomása arra kényszerítette az uralkodó rétegeket, hogy jelentős mértékben részt vállaljanak az ország védelmében, és szilárd határt létesítsenek, amely ellen tudott állni a török hódításoknak. A drinápolyi béke megkötése után is folytatódott a kisebb határmenti háború. Bár nem nagy csatákról volt szó, hanem inkább rablóportyákról vagy apró csetepatékról, ezek a csatározások nagyon megkeserítették az életet a határvidéken. Az egykor virágzó vidékek elnéptelenedéséhez és hanyatlásához vezettek. Szulejmán halálával véget ért az Oszmán Birodalom legnagyobb sikereinek korszaka, és e nagyhatalom lassú, de biztos hanyatlása következett.