Vásártartás Diószegen.
Tibor Uher ·
Vásárok Diószegen.
Uher Tibor, 2024. június 14.
A vásárok az adás-vevés szervezett alkalmai voltak. A vásár helye minden esetben jelentősebb helység, amely földrajzi fekvésénél, folyami átkelőhely, különböző földrajzi tájak találkozása, fontos szárazföldi és vízi utak kereszteződése, kisebb-nagyobb tájak központja, nagy átmenő forgalom, közigazgatási, kulturális központ jellegénél (járási, megyei székhely, valamint hagyományainál fogva kiemelkedett környezetéből. Az ilyen helységek a vásáros vagy vásárhelyek. A vásárhelyek életében a vásárok rendkívüli nagy jelentőséggel bírtak. Sok esetben neveiket is a vásártól, annak napjától vagy egyéb körülményeitől vették (Szombathely, Dunaszerdahely, Kézdivásárhely, stb.).
A vásárok nagyságát, jelentőségét körzetük (vásárkörzet) határozta meg. vásárkörzetnek nevezzük az egyes vásárhelyeket körülvevő azon területeket, településeket, amelyek az illető vásárhelyre járnak eladni, ill. venni; oda hordják áruikat és onnan szerzik be szükségleteiket. A vásárkörzet nagyságától függően voltak helyi, táji és országos jelentőségű vásárok.
A vásárok az urbanizáció fontos segítői. A vásártartási jog igen lényeges jog volt. Kaphatták a királyi, a szabadalmas- és a mezővárosok, valamint a földesurak a birtokukon lévő egyes települések részére. A vásártartás alapja a vásárjog volt. A vásártartás jól jövedelmezett, a vásári jövedelem alapja a vásári helypénz és a vásárvám volt. Ezt egészítették ki a különböző vásári szolgáltatások díjai (pl. mérlegpénz, őrzési díjak, a különböző vizsgálati díjak, valamint a különböző büntetéspénzek, illetve az elkobzott áruk értéke). A vásárjogot saját kezelésben is gyakorolták, de sok esetben bérbe is adták. A feudalizmusban a vásárjogot több más kiváltság és jog támogatta.
A vásárokat már a legkorábbi idők óta bizonyos rend, vásári rendtartás szerint tartották. A vásári rendtartás meghatározta a vásár kezdetét, az elővásárlás idejét, a vásár helyét, az árusok elhelyezkedésének rendjét, az adás-vevés szabályszerű mozzanatait. A vásári rendtartások feladata nemcsak a vásári rend biztosítása volt, hanem a helybeli árusok és vevők érdekvédelme is az idegenekkel szemben. A vásári rendtartás őre a vásárbíró vagy vásárbírák voltak. A vásárbírák legfontosabb tevékenysége volt a vámok és a helypénzek beszedése, a különböző vásárjövedelmek behajtása mellett a vásári bíráskodás. Mivel a vásárjövedelmek nagy részéről nyugtát, azaz ahogy akkor nevezték „cédulát“ adtak, cédulás embernek, cédulás úrnak is nevezték őket. A vásárbírák munkájukat a cédulaházakban végezték. Minthogy a vásárok fejlődtek, egy napról többre terjedtek, területileg is megoszlottak, a kezdeti egy vásárbíró mellé sok helyen még egyet választottak. A két vásárbíró egymást is ellenőrizte. A fejlődés további szakaszában a vásárbírák alkalmazottakkal dolgoztak. – A vásárok időpontja és száma igen lényeges körülmény. Az időpontot a vásárszabadalom rendszerint megadta és az egy évben tartható vásárok számát is meghatározta. A vásárok időpontja összefüggésben lehetett a vásárhely sajátos termelési viszonyaival, a mezőgazdasági év egyes szakaszaival. Az egyes vásárok nevében mindez szépen tükröződik komlóérési vásár, dohánysimitási vásár, szüreti vásár, aratási vásár, juhnyírási vásár, búzaszentelői vásár, szentistváni vásár, szentandrási vásár, stb. Az időpont legtöbb esetben a vásár kezdő napjának az idejére vonatkozott. A vasárnap elnevezés az ősi vásárnapból alakult ki. A vásárok fejlődésével párhuzamosan a vásárok tartama nőtt. A jelentősebb vásárhelyek vásárai legalább két-három napig tartottak.
A vásárok két nagy részre oszthatók: állatvásárokra és iparcikkvásárokra (kirakodóvásár). A legtöbb vásárban terményvásárt is tartottak; ezek az állatvásárokhoz kapcsolódtak. A kétfajta vásár kiegészítette egymást és sok esetben ugyanazon a napon vagy napokon, ugyanazon helyen vagy egymás szomszédságában tartották őket. Az állatvásárokon és a kirakodóvásárokon belüli differenciálódást, az időtartamban és a vásárhelyben bekövetkezett elkülönüléseket a vásár fejlettségeként, nagyobb területre való hatásaként értékelhetjük. A vásárok fejlettségét jól mutatják a vásárhirdetések, amelyeket egyrészt helyben dobszó vagy publikáció útján, másrészt a környéken, a vásárkörzet helységeiben kifüggesztett nyomtatott hirdetményekkel, országosan pedig a kalendáriumok vásárhirdetési rovataival tettek közzé.
Egy ilyen kalendáriumban tallózva bukkantam rá a Diószegi vásárok idöpontjára az 1888 és 1889-es években:
Vásárok Diószegen:
1888 szeptember 14.
október 18.
november 1.
december 30.
1889 január 25.
február 19.
március 29.
május 24.
Ma már csak nagyon kevesen tudják, hogy Diószegen hol tartották az ilyen vásárokat. Mivel nagy területre volt szükség, valamint hátránynak számított ha a központtól távol esett a vásártartóhely, Diószeg elöljárói a temetök közvetlen szomszédságában lévö községi tulajdonú területet jelölték ki vásártartási célra. A megközelítési útvonalnak pedig a ma is létezö, az Ůjhelyi utat és a Temetö utcát összekötö, a volt gözmalomnál leágazó út volt kijelölve. A község a vásárterület bejáratához egy úgynevezett cédulaházat is építtetett, amely a vásár idején az „adminisztratív“ tevékenységek ellátására szolgált.
Végezetül pedig egy a vásárokhoz szorosan köthetö tárgyról teszek még említést, éspedig az úgynevezett „vásárfiáról“ ami tulajdonképpen a vásárból származó, onnan hozott ajándék. Ha legény adta leánynak, szerelmi ajándéknak is számított. A vásározók néhány tárgyat egyenesen vásárfia számára készítettek és árusítottak, ilyen volt például a szív-és más alakú mézeskalács a kisfiúknak fából faragott kard, vagy huszár, a lányoknak baba, virág. Jellegzetes volt a feliratos fakanál, amit legények vettek lányoknak, illetve fiatal férjek menyecske feleségeiknek.
FRISSÍTÉS.
2024. augusztus 30.
A fenti cikk írásakor még nem volt tudomásom arról, hogy a Diószeg-i vásárral kapcsolatosan létezik egy magyar szólás. A tegnapi nap folyamán szereztem róla tudomást és érdemesnek tartom azt itt veletek (önökkel) is megosztani.
A szólás a következö:
